Lombard-effektus

A Lombard-effektus az emberi beszédkommunikáció egy jelenségére utal. Azt a tendenciát írja le, hogy az emberek hajlamosak növelni beszédük hangerejét, amikor zajos környezetben beszélnek, vagy amikor nehezen hallják őket.

A jelenséget Étienne-Jules Marey de Lombard francia fonetikusról nevezték el, aki 1881-ben írta le először a jelenséget. Lombard megfigyelte, hogy az emberek automatikusan felemelik a hangjukat, hogy a zaj fölé emelkedjenek, és biztosítsák, hogy üzenetüket meghallják.

A Lombard-effektus nem csak az embereknél fordul elő, hanem más állatoknál, például madaraknál és bálnáknál is megfigyelték. Ez egy természetes reakció arra, hogy zajos környezetben javítsuk a beszéd érthetőségét.

Napjainkban a Lombard-effektus fontos szerepet játszik a beszédfelismerési és beszédfeldolgozási technológiák fejlesztésében. Ennek a hatásnak a megértésével ezek a technológiák jobban ráhangolhatók a környezeti hangokra, hogy pontosabb beszédfelismerést és kommunikációt tegyenek lehetővé.